Óvodára hangolódó versek és mesék
Hétvári Andrea: Ovi Induló
Egy, kettő, három, négy,
két kis lábam hová mégy?
Gyönyörű nap reggelén
óvodába megyek én.
Játék, mese rengeteg,
mosolyog a sok gyerek.
Pöttyös labda, kacagás,
az óvoda de csodás!
Marék Veronika: Első nap az óvodában
Zizegtek az erdőszéli fűszálak. Bokrok hajladoztak a gyenge szélben. Élénken csevegtek egymással a fecskék.
– Ui, ui – visított fel valaki a sűrűben. A madarak riadtan elhallgattak.
– Nem akarok elmenni sehova! – kiabálta a vadmalac.
– Ó, ó, malackám! – nyugtatta a mamája. – Meglátod, milyen jó lesz az óvodában! Elviheted magaddal a legkedvesebb játékodat. Finom tízórait is csomagoltam neked. Gyere, induljunk el!
– Ui, ui! – sírdogált a vadmalac, és erősen magához szorította a játékmalackáját.
Az óvodához érve elcsodálkozott.
– Ui, ui! Mennyi állatgyerek! Ugye, játszotok velem? Játszani kezdtek. Amikor észrevette, hogy a mamája elindult, utánaszaladt.
– Mama. mama, értem jössz, ugye?
– Ó, ó, malackám, csak nem hagylak itt! Persze, hogy érted jövök! Jó legyél!
Jó volt a vadmalacka, csak éppen, amikor megéhezett, turkálni kezdett. És éppen ott turkált, ahol a többi állat lerakta szép rendben a kedvenc játékát meg az ennivalóját. Össze is turkált mindent úgy, hogy még a saját tízóraiját sem találta meg. Keservesen visítani kezdett.
– Ui, ui! Éhes vagyok!
Odasiettek az állatgyerekek, mert már ők is megéheztek. -Juj, malacka, mit csináltál? Rakjál azonnal rendet! A vadmalacka elkámpicsorodott.
– Én nem tudom, melyik ennivalóhoz tartozik!
– Ui, ui, jaj nekem!
Odasettenkedett mellé az egérke, és sugdosni kezdett a fülébe. Megsúgta, mit hová tegyen. Egy pillanat alatt rend lett! Minden állatgyerek megtalálta a babáját meg a tízóraiját. Még a vadmalacka is! És a három legszebb kukoricaszemet az egérkének adta!
Jóllaktak, s játszottak tovább. Egyszer csak délután lett.
– Ui, ui – visította boldogan a vadmalac. Itt a mamám! Menjünk haza! De… holnap újra elhozol, ugye?
– Ó, ó, malackám, persze, hogy elhozlak!
– Mert már barátom is van! Tudod, kicsoda? Az egérke! – mesélte büszkén a vadmalac.
Turkálgatva ballagtak hazafelé, a sűrűbe. Zizegtek az erdőszéli füvek. Bokrok hajladoztak a gyenge szélben. Élénken csevegtek egymással a fecskék.
Janikovszky Éva: Már óvodás vagyok
Amikor Dani először ment óvodába, nagyon örült annak, hogy már óvodás. Korán reggel anyuval kettesben indultak az óvodába. Útközben találkoztak a postás bácsival, a sofőr bácsival meg a szomszédék macskájával.
Mindegyik megkérdezte Danitól:
– Hová-hová ilyen korán?
És Dani mindegyiknek elújságolta:
– Már óvodás vagyok, megyek az óvodába!
És akkor valamennyien összecsapták a kezüket a csodálkozástól, és ezt mondták:
– Nahát, már ekkora gyerek vagy! Óvodába jársz! Ki hinné, hiszen tegnap még kocsiban tologatott az anyukád!
Dani anyukája mindenkire rámosolygott, és azt mondta:
– Bizony, múlik az idő, nőnek a gyerekek.
Dani látta, hogy anyu büszke arra, hogy már ekkora fia van. És ő maga is büszke volt, hogy már óvodás.
Dani még akkor is nagyon örült az óvodának, amikor befordultak a nagykapun. Az óvó néni is örült Daninak, mert ahogy beléptek az öltözőbe, megpuszilta és ezt mondta:
– Szervusz, Dani, örülök, hogy megjöttél, már vártalak.
De amikor anyu is megpuszilta Danit és el akart menni, akkor ő is legszívesebben elindult volna anyukájával együtt. Meg is fogta a kezét és indult kifelé, de akkor kiderült, hogy az óvodában nagy szükség van rá.
– Csak nem akarsz elmenni, Dani? – csodálkozott az óvó néni.
– Hiszen éppen azért vártalak, hogy vigasztald már meg ezt a kislányt. – És egy piros kabát mögé bújó, síró-rívó, piros harisnyás lányra mutatott.
– Látod, ő még nem tudja, hogy milyen jó óvodába járni.
Dani odament a kabáthoz, és megpróbált mögéje nézni. A kislánynak csak a haja látszott, az is piros volt.
– Én mindennap ide fogok járni – kezdte a barátkozást Dani. De a piros kislány ettől csak még jobban bőgött. Aztán Dani folytatta a barátkozást:
– Itt sok gyerek lesz, és sok játék, sokat fogunk játszani és az óvó néni szeretni fog minket.
– Én nem szeretem az óvodát, és nem szeretem a sok gyereket, és nekem sokkal több játékom van otthon, és nem szeretem az óvó nénit se! – mondta a piros kabát mögül.
Dani az óvó nénire nézett, hogy vajon hallotta-e a kislány szavait, és akkor vette csak észre, hogy az ő anyukája is elment. De most már nem mert sírni, mert mit szólna hozzá a piros kislány a kabát mögött, akit neki kell megvigasztalnia.
Dani kívülről bedugta kezét a piros kabát ujjába.
– Engem Daninak hívnak, és téged? – kérdezte.
A kabát mögött csönd lett, aztán a másik ujja is felemelkedett, jobbra-balra kaszált, mintha keresne valakit. Dani elkapta a hadonászó kabátujját, de azt már az akasztó nem bírta tovább: leszakadt.
Ott állt a piros kislány, keze az egyik kabátujjban. Dani keze pedig a másik kabátujjban. S elkezdtek forogni körbe-körbe.
– Inkább bent játszatok, gyerekek – mondta az óvó néni, és nem szidta össze őket a kabát miatt.
Dani és Pöszke – mert így hívták a kislányt – bement a szobába. Három gyerek volt bent. Egyik az egyik sarokban állt, a másik a másik sarokban, a harmadik meg a szőnyeg közepén ült és törölgette a szemét. Pöszke egyenest a középsőhöz tartott.
– Ez a fiú mindennap ide fog járni – mutatott Danira. – És itt sok játék lesz, meg sok gyerek. Együtt fogunk játszani. És az óvó néni szeretni fog benneteket.
– Nekem azért kell óvodába járnom, mert mindenki dolgozik, és nincs aki vigyázzon rám – mondta a szőnyegen ülő, és megint törülgetni kezdte a szemét.
A másik két gyerek egyszerre mondta:
– Az én anyukám is dolgozik.
– Az én anyukám is dolgozik – mondta Dani -, de én nem azért járok ide. – És mert mind a négy gyerek kíváncsian nézett rá, mindjárt meg is mondta, hogy miért:
Hanem azért járok ide, mert már óvodás vagyok.